Szerző: Joó György Antal
Az elmúlt három-négy évben forradalmi átalakuláson ment át a külső Naprendszerről alkotott képünk. Eddig mindig az került szóba, hogy a Neptunusz pályáján túl esetleg további nagybolygók várnak felfedezésre. A Plútót is csak azért találta meg 1930-ban az amerikai Clyde Tombaugh, mert egy nagy tömegű bolygót keresett.
A kép a Quaoart ábrázolja Quaoar méretét tekintve mintegy fele a Plútóének, átmérõje, a Hubble űrteleszkóp mérései szerint 1287 kilométer.
A pályaszimulációk megmutatták, hogy a kisbolygóöv üres helyeiről a Jupiter zavaró hatása tüntethette el a kisbolygókat oly módon, hogy kidobhatta azokat távolabbi térségbe. Kiderült hogy A Plúton túl is létre jöhettek újabb kisbolygóövek. A szimulációk azt is megmutatták, hogy a Naprendszer keletkezése idején az óriásbolygóknak ez a „játéka” tízszer annyi tömeget dobhatott ki a bolygók térségéből, mint amekkora tömeg a nagybolygókban összegyűlt. Az 1980-as évek pályaszámításai pedig mindenki számára világossá tették, amit egyesek már korábban gondoltak, hogy a periodikusan visszatérő üstökösök pályái nem származtathatók a gömb alakú Oort-felhő véletlen eloszlású körpályáiból, hanem kell lennie egy lapos korong eloszlású másik tárlóhelynek is. Feltették, hogy a korong komponens esetleg nem ér véget a nagybolygókkal, hanem kisebb testek, még a Naprendszer keletkezése idejéből változatlanul megmaradt planetezimálok keringenek távoli körpályákon. Ez lenne a 35-40 CsE-től mintegy 100 CsE távolságig terjedő Kuiper-öv.
Nagy izgalmat váltott ki 1977-ben a Chiron felfedezése, mivel először találtak az óriásbolygók pályáját metsző kisbolygópályát. Különösen az okozott szenzációt, amikor a Chiron felfedezése után 11 évvel gázkibocsátást észleltek, hiszen felfedezése idején – ahhoz, hogy be lehessen sorolni – nagyon gondosan megvizsgálták, és akkor nem találtak körülötte gázövezetet (kómát). Egy csillagfedés azonban lehetővé tette átmérőjének meghatározását, ami 240 kilométer körüli adódott. Tehát ha üstökös, akkor magja óriási az eddig ismert üstökösök magjához képest.
A Voyager-2 Neptunusz-megközelítése hozta a következő meglepetést a Triton tulajdonságainak felderítésével. Mérete viszonylag kicsi a várthoz képest, nagy illóanyag-tartalma légkört, és gejzíraktivitást tesz lehetővé. Színe vöröses, amelyet fotokémiai úton bontott metánból képződő szénhidrogének okozhatnak.
A meglepetéssorozat még nem ért véget, mert 1992-óta több mint 20 olyan nagyon halvány, vöröses színű objektumot fedeztek fel, amelynek a pályája egészen bolygószerű, az ekliptika közelében fekszik, és a Plútóéhoz hasonlóan metszi a külső óriásbolygók pályáit. Ezekről az égitestekről feltételezik, hogy kívülről kerültek be valahogyan az óriásbolygók „felségterületére”, s most már az óriásbolygók „labdáznak” velük. Kaotikus pályákon akár befelé is dobhatják őket (hasonlóan ahhoz, ahogyan a kisbolygókat kifelé és befelé is dobták). Ilyen testek feldarabolódása, szétesése adhatja azoknak a kisebb méretű, illóanyagban gazdag égitesteknek egy részét, amelyek – a bolygórendszer belső részébe bejutva – a Nap melege hatására csodálatos üstökös látványt nyújtják. A bolygók persze be is foghatnak közülük egyet-egyet maguk köré. Valószínűleg a Neptunusz is így jutott mindkét holdjához. A Szaturnusz-rendszer fényes holdjai közül alacsony fényvisszaverő képességével (albedó) kilógó Phoebe is befogott hold lehet, erre utal távoli pályája és kaotikus rotációja is.
Környezetünkben körbetekintve láthatjuk, hogy milyen sok égitest mozog különféle és változó pályákon a Naprendszerben. Ez a mozgás a múltban sokkal intenzívebb volt. Ma azonban a bolygónk felszínéről ezek a formák csaknem hiányoznak. Ez azt mutatja, hogy az intenzív kráterképző folyamat lezárultával itt olyan, a Föld bolygó testéhez kötött folyamatok indultak meg, és váltak uralkodóvá, amelyek a kráteres felszínt teljesen átformálták, s a többi égitesten részben vagy teljesen hiányoztak. Tehát a bolygófejlődés kezdeteit mindegyik égitesten hasonló események és ezek nyomán létrejövő hasonló formák jellemezték. Ezek alapján határozottan állítható, hogy a Föld fejlődésének korai szakaszában a becsapódásos kráterképződés szintén általános volt.
első, mintegy 1,5 milliárd éves időszakban keletkezett. kráterek nagy többsége a Naprendszer kialakulását követő koradataival, A krátersűrűség-vizsgálatok, kiegészítve a holdkőzetek azt mutatják, hogy a becsapódásos eredetű
Ebben döntő szerepe volt egyrészt a Föld anyaga már említett mélyreható differenciálódásának – amelyek nyomán bolygónk belsejében nagy hatású és hosszan működő tektonikus erők ébredtek –, másrészt a bolygónk körül kialakult légkörnek – amely védelmében és
közreműködésével a földi szerkezeti egységeket is formálni képes eróziós folyamatok indulhattak meg. Belső erők közül az égitestek többségén főleg a vulkánizmus hagyott nyomot, minden esetben valamilyen belső
vagy külső hőforrás biztosítja az anyag megolvadásához szükséges hőt. Az első másfél milliárd évben exponenciálisan lecsengő meteorbecsapódások során keletkezett hő okozta az égitestek felszínén kialakuló első nagy lávaömléseket. Ebben az esetben a „láva” fogalmát is tágan kell értelmeznünk, mert nemcsak a szilikátolvadékot értjük rajta, hanem a külső bolygók és holdjaik megolvadó anyagait, vízjegét, kénvegyületeit, esetleg nitrogénjegét is. Ez a kozmikus külső hatásra lezajlott vulkánizmus általában nagy területeken hatott, és nem a Földön megismert vulkáni formákat hozta létre. Terjedelmes takaróin főleg a megszilárduló anyag lépcsői, párkányai, helyenként széles folyásnyomai figyelhetők meg.