Szerző: Joó György Antal
Az üstököst 1993 márciusában fedezte fel a Shoemaker csillagász házaspár, valamint David Levy amatőr csillagász. Mivel ez volt a csoport 9. felfedezése, a Shoemaker–Levy 9 nevet kapta. 1994. július 16-a és 22-e között csapódtak be a Jupiterbe a befogott Shoemaker–Levy 9 üstökös két évvel korábban széttöredezett magjának darabjai. A Jupiter váratlan „megkondítása” bizony a 20. század egyik legérdekesebb csillagászati eseménye volt.
A történet 1993 márciusában kezdődött, amikor a Shoemaker csillagász házaspár, valamint David Levy amatőr csillagász a Palomar-hegyi csillagvizsgáló kisebb Schmidt távcsövének egyik felvételén apró “pamacsot” talált. Nagyjában akkorát, mint a telehold átmérőjének a harmincad része. Az objektum viszonylag gyorsan mozgott, s így még új kisbolygóra vagy egy eddig ismeretlen üstökösre egyaránt gondolhattak a csillagászok. Amikor azonban nagyobb teljesítményű műszerekkel is vizsgálni kezdték, a Hawaii Egyetem 2,2 méteres tükrének nagy felbontóképességű CCD-kamerájával már olyan képet kaptak a kutatók, amitől elállt a lélegzetük.
Ezekből a képekből már egyértelművé vált, hogy nem csupán egy új, hanem egy egészen rendkívüli üstökös van a láthatáron. A szokásos elnevezési szabályok szerint megkapta a felfedezőkről a Shoemaker– Levy 9 nevet, valamint az 1993e jelölést (1993ban ez volt az ötödik üstökös a, b, c és d után). Közben többen arra is gondoltak, hogy esetleg igazában nem is egy üstökösről, hanem az üstökösmagoknál sűrűbb, kevesebb könnyű elemet tartalmazó kisbolygóról van szó. Egyelőre nem is az a legizgalmasabb az új objektumban, hogy üstökösnek meg kisbolygónak is lehetett gondolni; ennél jóval csodálatra méltóbb, hogy egy egész égitestrajt sikerült lencsevégre kapni (legalább húsz nagyobb darabot azonosítottak).
Az egyre jobban szétszóródó raj a számítások szerint alig két évvel a felfedezés előtt jött létre egy üstökösnek a magjából, amely 1992. július 8-án túl közel került a Jupiterhez, s alig 35 000 kilométerre száguldott el az óriásbolygó mellett. Ekkora távolságban már olyan hatalmasak a Naprendszerünk legnagyobb bolygójának a gravitációs erői, hogy árapályhatásuk szétroppantotta, több darabra morzsolta a túl közelre tévedt parányi – persze azért hegységnyi méretű – meteorrajt. Az egymástól csak kissé eltávolodott darabok érdekes gyöngysor alakot mutattak. Ennek a törmeléknek a néhány millió-néhány milliárd tonnás darabjai keringtek aztán tovább rendkívül megnyúlt ellipszispályán a Jupiter körül. A számítások azonban azt is megmutatták, hogy már nem sokáig tart ez a különleges mozgás. A meteorraj szinte nyílegyenesen (nagyon lapult ellipszispályán) zuhant a Jupiterbe. Ilyen vagy hasonló jelenségnek a megfigyelésére csillagásznak még nem volt módja a történelem során. Közvetlenül most sem lehetett érzékelni a becsapódásokat, mert a Jupiter túlsó oldalán történtek. A nagyon gyors, alig tízórás forgásidejű óriásbolygó azonban már röviddel a becsapódások után a Föld felé fordította a becsapódások érintette területeket. A becsapódások után már az első sajtóbeszámolók óriási gombafelhőről, s egy nagyjából 1800 kilométeres átmérőjű tűzgolyóról számoltak be.
A Jupiter mindig is a titkok bolygója volt. A becsapódó égitestről pedig különösképpen csupán feltevések lehettek. Azt nem lehetett egészen biztosan előre meghatározni, hogy viszonylag könnyű, jéggel összecementezett törmelékről, bolygóközi „hólabdáról” van-e szó, vagy pedig nehezebb, nagyrészt szilícium-dioxid, netán vastartalmú meteoritanyagról. Éppen a “nagy ütközési kísérletnek” kellett feleletet adnia ezekre a kérdésekre.
Túl nagy sűrűségű becsapódó tömegek, vagy túl ritka légkör esetében az égi parittyák belefulladhattak volna a Jupiter a légkörébe, és semmit sem vettünk volna észre az eseményekből. Mennél könnyebb, mennél üstökösmagszerűbb a becsapódó test, annál nagyobb magasságokban várható a robbanás.
Az 1995. június 16. és 22. közötti események ezt az utóbbi feltevést igazolták. A becsapódások valóban látványosak voltak, nagyszámú mérést végeztek róluk. Elképzelhető, hogy a Shoemaker–Levy 9 üstökös becsapódása tekintélyes mértékben módosítja, tökéletesíti a Naprendszerről és annak legnagyobb bolygójáról, a Jupiterről alkotott képünket. Az első megfigyelést az űrtávcső 1994. július 16-án készítette. A magok több mint öt napon át zuhogtak a Jupiterbe, a gázóriás déli félgömbjének 43-44 fokos szélessége környékét többször is végigsorozva. Általánosan elmondható, hogy a kidobott anyagfelhők néhányszor tíz percig tartózkodtak a „magasban”, majd anyaguk nagy része visszahullott, és kialakította a gyűrűszerű képződményt, amely sokkal tovább volt megfigyelhető. Az egymáshoz közeli becsapódások felhői néhány nappal az esemény után kezdtek összeérni, és rendkívül összetett szerkezetekké váltak. Szétterjedésükben valószínűleg a magas légköri szelek játszották a főszerepet. Az SL9 üstökös pusztulása az amatőr csillagászok szempontjából is az 1994-es év egyik legfontosabb és legérdekesebb eseménye volt. A robbanások olyan kiterjedt légköri zavarokat okoztak a Jupiteren, amelyeket szinte bármilyen, jobb optikai minőségű távcsővel látni lehetett.